Irka-firka

Krizantémok

A konyhát elárasztották a krizantémok, tömény illatuk már mindig az őszt juttatja eszembe. Hazudok. Az ősz az égett avar kesernyés füstjével érkezik, belém költözik és én elbújok önmagamba, egy védett kuckóba. A krizantém a temetőbe való, a holtak virága. Nagymama saját kezűleg készítette a koszorúkat halottak napjára. Ágakból hajlította a vázat, dróttal erősítette rá a virágokat.

Már hamar sötétedett, egy gyenge égő borította félhomályba a helyet, ahol a nappalok teltek, és ahogy egyre rövidebb ideig tartott a kinti világosság, egyre több időt töltöttünk itt. Ugyan ki akart sötétben kint játszani, ki akart kertészkedni, állatokat ellátni. Sötétben már csak misére lehetett menni. Nem szerettem, de nem is éreztem magam rosszul a hideg falak között, a furcsa, ijesztő freskók alatt. Nézelődtem,rengeteg barokk szobor figyelt ránk. Anyukám Szent Antalhoz szokott imádkozni, csendült az aprópénz a perselyben, hogy súlya legyen a kérésének. Szűz Mária szobrát öltöztetni lehetett. Kopott fehér ruháját arany- színűre cserélték. A rengeteg virág sem tudta elfedni a vastag falak dohos hidegét.

Hallgattam a idős asszonyok utánozhatatlan, elnyújtott énekét. Kívülről tudtam mit fog mondani a pap,  és mi a válasz rá. Mikor kell letérdelni vagy felállni. Talán el is aludtam volna a Nagymama ölében, ha nincsenek ezek a kis ébresztők.

Halottak napján síri csend borult a házra. Nem lehetett rádiót hallgatni, énekelni.     Leszállt az este, elindultunk a koszorúkkal és a mécsesekkel. Családok tartottak a Temető domb felé, szokatlanul sokan voltak az utcán. Valószínűtlennek tűnt ez a menet a ritkásan megvilágított faluban, a csípős őszi szélben. Az ablakok elsötétedtek, aki élt és mozgott, tudta, hova kell mennie. Ünnepélyesen, szótlanul ballagtunk. Átléptünk a kapun, a kis kápolna tornya fekete árnyékként imbolygott a fák fölött. Rengeteg apró lángocska táncolt a sírokon, fényeik tükröződtek az élők szemeiben.

Néha egy elkésett levél lebegett a nedves földre, az imák láthatatlanul szálltak fel, s összeálltak, alakok formálódtak a sírok felett.

Szomorúan néztek az összekulcsolt kezű halandókra. Nem segíthettek rajtuk.

Senkit sem ismertem közülük. Szerencsés voltam.

Titokzatosnak tűnt az egész, nem értettem miért fekszenek a föld alatt. Láttam olyan sírokat is, amire nem virágokat ültettek, hanem befedték márvánnyal, kővel. Már akkor irtóztam a bezártság gondolatától. Anyám húga tizenhét évesen halt meg, megcáfolva azt az elképzelésemet, hogy csak a fáradt öregek költöznek ki furcsa föld-fekhelyükbe. Közvetlenül a kápolna mellett az egészen aprócska sírok gyerekeket rejtettek. A papok kriptája borzadállyal töltött el. Egy nyitott épület alján, kőlapok alá zárva nyugodtak. Nyáron is vacogtam ezen a szörnyű helyen. Hiába látszottak tiszta időben a fenséges hegyek a távolban, hiába volt szépségesen élő a táj, a dombnak ez a kis része, a kripta igazán halott volt.

Rég nem látogattam meg a halottaimat. Már nincs hova hazatérnem. Tudom, egyre kevesebb mécses ég, már kevesen vannak, nincs ereje az imának. A késő őszi köd nem formálódik alakokká, nyirkos permetként hullik alá.

  

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *